Kutyaduma DélutániPoszt 4 – Szocializációs félelem

Jöjjön a (most már) szokásos délutáni poszt. Választott témám egy mai levelezésből indult, így ma is a szocializációval foglalkozunk, azon belül is jöjjön egy kis szocializációs félelem. 🐶
Nem is biztos, hogy ez jó kifejezés, de mivel jobbat nem tudok, maradok ennél.
Vegyünk alapul egy általános példát, amit rendszeresen látok. Minden felsőfokos csoporttal csinálunk egy szocializációs órát, amikor kimegyünk a vasútállomásra, és a csoport negyede nem mer lemenni a lépcsőn az aluljáróba.

Hogyan lehetséges, hogy felnőtt kutyák, akik járnak közösségbe, sétálni, bandázni, rettegve néznek le az aluljáróba a lépcső tetejéről, és jutifalat ide vagy oda, ők bizony tapodtat sem mozdulnak. Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni, és egyáltalán miért alakult ez ki.
A kialakulása nagyon egyszerű. Az a helyzet, hogy a legtöbbjük kölyökkorban szinte semmitől sem félt még. A kölyökkutyák túl kíváncsiak, és a kíváncsiság átviszi őket nagyon sok mindenen, illetve egészen más a félelemérzete a kölyköknek. Aztán jön egy átlag szocializáció: a kutya jár a háztól a parkig sétálni, meg az állatorvoshoz, és még pár megszokott helyre. (Jobb esetben, mert bizony olyan is van, hogy kocsiba be, parknál ki, kocsival haza. Na ekkor, még az a nagyon kevés utcai szocializáció is elmarad.) Nagyon kevés az a gazdi, aki rendszeresen viszi újabb és újabb környezetbe a kutyát. Egyszerűen a kutya elszokik az új dolgoktól. Nincs szinten tartva maga a folyamat, hogy új dolgokhoz kell hozzászoknia, átmennie, átélnie. Elfelejti hogyan kell csinálni. Aztán ott áll a 2 éves akármilyen fajtájú kutya a peronon a lépcső tetején, és retteg attól, hogy mi lesz vele, ha rálép akár csak egy lépcsőfokra is.

Mit tehetünk ilyenkor? Inkább kezdjük ott, mit szokott egy átlag gazdi tenni, mert ez is a folyamat része legalább annyira, mint a kutya. Itt jelezném, hogy ez egy általánosított bemutatás, persze kutyája és gazdája válogatja a módszereket, de aki szeretné magában felismerni a hibát, azok magukra fognak ismerni, és tudatosabban fogják tudni kezelni a szitut, és ugye ez lenne a lényeg.
– Gazdi elindul a lépcső felé. (Jobb esetben meg sem fordul a fejében, hogy a kutya félhet. Rosszabb esetben igen, és már előre izgul, vajon mi fog történni.)
– Legkésőbb a lépcső kezdeténél észleli, hogy a kutya megtorpan. (Ekkor még legtöbbször meg sem áll a kutya, csak pillanatra megtorpan, vagy lassít.).
– Gazdi erre lassít, vagy megáll, hogy felmérje jól látja-e. (Első komoly hiba. A kutya ekkor észleli, hogy a makacsságának van helye, hiszen egy apró mozdulattal már befolyásolni tudta a gazdáját.)
– Gazdi megpróbálja szép szóval lecsalogatni a kutyát. – Türelmesebb gazdik előveszik a jutalomfalatot, és azzal próbálják rávenni, hogy lépjen rá legalább egy lépcsőfokra.
Kutya bepánikol, megindul hátrafelé, gazdi próbálja visszatartani.
– Gazdi kissé határozottan, de nem túl erőszakosan próbálja a kutyát húzni a lépcső felé, kutya erre két lábra állva vergődik a pórázon, esetleg még sikítozik is mellé, vagy hörög.
Legkésőbb ezen a ponton szokták a gazdák feladni, illetve megpróbálnak rábeszélni engem, hogy az ő kutyájuk bizony nem akar és nem is fog lemenni a lépcsőn, hagyjuk a fenébe az egészet, mert csak egyre jobban fog félni, és ezt ők nem akarják.

Higgyétek el, én akarom a legkevésbé, hogy ebben a helyzetben az a szegény kutya féljen. Viszont én azt sem akarom, hogy a kutya megszokja, hogy a félős hisztijével eléri a célját. Nem akarom, hogy abban a hitben élje le az életét, hogy a lépcső egy nagy szörny. Nem akarom, hogy ne tanulja meg a legyőzés érzését. Nem akarom, hogy elhiggye magáról, a hátrafelé a jó menekülés, ha baj van.
Azt akarom, hogy elhiggye, hogy meg tudja csinálni. Azt akarom, hogy elhiggye rólam, hogy nem viszem bele olyan helyzetbe, amit nem tudunk együtt megoldani. Azt akarom, hogy bízzon bennem. Azt akarom, hogy együtt legyőzzük ezt a félelmetes akadályt. Azt akarom, hogy higgyen bennem, és higgyen magában.
Éppen ezért mielőtt a lépcsőhöz érünk, és mielőtt kiderülne, hogy a csoportból kinek a kutyája fog félni a lépcsőtől, jelzem a csoportnak, hogyan viselkedjenek.
Fogd rövidebben a pórázt. Ne lassíts a lépcső előtt. Ha megtorpan, te csak menj tovább, és még a nagy hiszti előtt már rá is húztad az első lépcsőfokra, ő jól meglepődik, hogy túlélte, de addigra te már még egy lépcsőfokkal lejjebb húztad, erre ő ledöbben, hogy még most is életben van, és milyen bátor, és a 4.-5. lépcsőfokra már magától fog lépkedni. Ilyenkor lehet kicsit lassítani, hogy a kutya felmérje, hogy le tudja küzdeni a dolgot, vagy lehet gyorsítani, ha a kutya le akar rohanni a lépcsőn, hogy túl legyen rajta. Ha előre akar rohanni, hagyjátok, ne rángassátok vissza. Ha ezt megismétled, akkor a 3.-4. nekifutásnál már nem fog lassítani a lépcső tetejénél, mert addigra felméri, hogy ez a szörnyű lépcső leküzdhető. Ekkor pedig már normál tempóban is képes rajta sétálgatni.
Másik módszerem: Fel kell venni a kutyát ölbe, elsétálni vele a lépcső feléig, és ott letenni. Így valamerre el kell indulni a lépcsőn, ha ki akar menekülni. 3x megcsináljuk, és szépen megszokja, hogy túlélhető.

Csak a játék kedvéért, nézzük meg ezt egy másik szemszögből. Mit tenne a kutyátok, ha ő le akarna menni? Nekiállna lelket ápolni, és megbeszélni a helyzetet? Kétlem. Úgy rántana le titeket, hogy csak győzzetek talpon maradni! Ha ő akar valamit, akkor azért bármire képes! Nem kérdezi meg, neked tetszik-e vagy sem. Ezt csak egy kis gondolatébresztőnek írtam le. 🙃

Nagyon sok oktató egy ilyen helyzetet jutalomfalattal próbál megoldani, de én ebben a helyzetben nem szeretem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem működik, félre ne értsétek.
Ami nagyban generálja a kutya viselkedését ebben a helyzetben, az a gazda viselkedése. Ezt ne feledjétek, ha egy hasonló helyzetbe találjátok magatokat.

Kutyaduma Központ Sződ, egy KutyaJó hely! 😉